SunnySide Art: Szinte minden létező irodalmi díjat a magáénak tudhat. Maradt-e még szakmai motivációja?

András: Köszönöm, de a „motiváció” nem a díj. Tényleg nem az. A motiváció valami egészen más. Hogy maradjon valami utánunk. Talán ilyesmi. A díjak segítenek abban, hogy fennmaradjon az, amit létrehoztunk. Ha valamiért örülök egy díjnak, akkor az a remény, hogy van értelme. Hogy megmarad valami. Kertész Imre Nobel-díjas. Az első magyar Nobel-díjas író. A Nobel Bizottság azzal, hogy díjazta Kertészt, felhívta a figyelmet az ő nagyon fontos regényére. A motiváció valami ilyesmi – hinni abban, hogy amit csinálok, az fontos, és felhívni a figyelmet arra, amit csinálok. A díjak ebben segítenek.

SunnySide Art: Ezen a területen mennyire létezik tudatos karrier építés, és az Öné mennyire volt az?

András: Szinte reménytelen „tudatosan” karriert építeni az irodalomban. De lehet józanul, okosan létezni, amikor nem gyalogolok bele értelmetlenül a másikba. Én mindig ösztönös voltam. Volt, amikor szerencsém volt, volt amikor nem volt szerencsém. Igyekeztem a színvonalas, érdekes ügyek mellé odaállni. Nem mindig sikerült.

SunnySide Art: Többször mesélt róla, hogy már gyerekként költőnek készült. Emlékszik még, hogy az első verseit mennyi idősen és minek a hatására írta?

András: Tény, hogy ötévesen költőnek készültem, de nem nagyon írtam verset. Valahogy azt nem tartottam fontosnak. Az első közlésre érdemes verset 18 éves koromban írtam. Ez a „Hatsoros” című vers, ami az első kötetemben is olvasható. Valamiféle ars poetica lett. Hogy minek a hatására? Nem tudom. Van benne valamiféle eleve elrendelés. Akkoriban azt gondoltam, az életünk valamiféle eleve elrendelt pálya.

SunnySide Art: Hogyan látja az irodalom szerepét a mai modern világban, van-e még jelentősége, vannak-e új formái?

András: Nagyon is van jelentősége. Növekedett az elmúlt években a jelentősége, mindenki író akar lenni, meg költő. Életpálya-lehetőség lett, ami nagyon meglepő. Ezért nagyon is nagy a jelentősége, perspektívát ad, a kreativitás megélésének lehetőségét. Új formák? Nem hiszem.

SunnySide Art: A TÁRKI Zrt. 2020 nyarán végzett felmérése szerint a magyar felnőtt lakosság csupán 13%-a olvas rendszeresen könyvet. Mit gondol, az embereknek kell visszatalálni az irodalomhoz, vagy az irodalomnak kell új módokon visszatalálni az emberekhez?

András: A felnőtt lakosság 13 %-a nem kevés. Komolyan nem. Szerintem ez több, mint 100 évvel ezelőtt. Ha van nagyjából egymillió magyar, aki rendszeresen könyvet olvas, akkor boldog vagyok.

SunnySide Art: Évek óta vezet nagy sikerrel szépírói kurzust a Kodolányi János Egyetemen. Azért kezdett tanítani, mert irodalmi tradíciókat szeretne továbbadni vagy új utakat akar megmutatni a hallgatóinak?

András: Tanítom a szépírást, mert ez lett a munkám. Főállásban vagyok a Kodolányin, fizetést kapok a munkámért. Ez jó. Sokáig voltam olyan helyzetben, hogy nem volt fix munkahelyem. Az nehéz volt. Van egy műveltségi háttér, valamint egyfajta gondolkodás, amit szeretnék átadni. Vannak szerzők, akiket mindig előveszek. Ez fontos a számomra. Új utak lehetőségét is mutatom, de az irodalmi hagyományt is tanítom. Szeretek tanítani. Még akkor is, ha léteznek olyan indulatok és törekvések napjainkban, amelyek a „gépies” oktatást akarják megvalósítani, vagyis azt, hogy a tanár ne legyen ember, a tanítvány és a tanár között ne alakulhasson ki semmilyen emberi kapcsolat, barátság akár. A régi időkben ez nem így volt. A klasszikus tanár-tanítvány viszony sokszor alapult szimpátián. Ez ma már tiltott, ami veszteség, szerintem.

SunnySide Art: Mesélne nekünk A párizsi lakásom című verse születéséről?

András: Mindig szerettem Párizst, Franciaországot. Volt olyan időszak az életemben, amikor ott akartam élni. Arra gondoltam, hogy lesz egy párizsi kis lakásom, ott élek, kiszakadok az itthoni valóságból. Annyira szerettem volna egy kis párizsi lakást, hogy foglalkoztatott a gondolat, hogyan is vehetnék egyet. Persze, erre semmi esélyem nem volt. De az igény, ami bennem kialakult, még álmaimban is kísértett. Volt néhány éjszaka, több is, amikor azt álmodtam, vettem egy párizsi lakást. Olyan valóságos volt az álom, hogy a reggeli ébredésnél percekig azt hittem, valóban van Párizsban lakásom. Ezt írtam meg versben. Versben megírtam az álmomat, és azóta nem álmodom többet a párizsi lakással.

Petőcz András József Attila-díjas, Márai Sándor-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett író, költő, szerkesztő.

Az elmúlt öt évben megjelent művei:

• A vízpartot becsomagolni. Esszék, kritikák, interjúk; Napkút, Bp., 2021
• Idegenek-trilógia, Egy évszázad története, regény, Napkút kiadó, 2020
• A denevér vére,Novellák. Napkút kiadó, 2019
• A visszaforgatott idő, Versek. Tiszatáj kiadó, 2019
• A macska visszatér. Orpheusz Kiadó, 2019
• Experimentális költészet 1980–2018,Gondolat Kiadó, Bp., 2018
• Ancika. Kisregény és elbeszélések, Fekete Sas Kiadó, Bp., 2018
• ... és arcára álarcot teszen.Versek, Orpheusz Kiadó, Bp., 2017

SunnySide Art: Az, hogy valaki írással vagy irodalommal foglalkozik még nem egyenes út ahhoz, hogy létre is kell hoznia egy irodalmi magazint. Ön hogyan jutott mégis arra, hogy megalapítja az A Hetedik című lapot?

János: Az ország, és ezen belül a kulturális élet nagyon megosztott. Ez nem új keletű, mindig így volt, és így van ma is. Én egy naiv, vidéki diák idealizmusával bután kiálltam egy ügy mellett, amely ügy – s az elvet ma is helyesnek tartom –, a diktatúra elutasítása. És ezzel én a nyolcvanas években, ’85-ben gyakorlatilag indexre kerültem. Ott vagyok mind a mai napig, mert igazi rendszerváltás nem volt, ugyanazok a személyek, érdekcsoportok dominálják a kultúrát és az irodalmi életet is. Nem volt egy katartikus váltás, valójában maradt minden a régiben, nevek, logók, jelszavak cserélődtek, de személyek, érdekek, érdekcsoportok nem. Az irodalmi életben az elismert és az el nem ismert alkotók között van egy „üvegplafon”, nem az dönti el, hogy ki van felül és ki van alul, hogy ki az, aki egy bizonyos színvonalat meg tud ugrani, és ki az, aki nem tudja, hanem sok esetben az, hogy ki tartozik bizonyos érdekkörökhöz, vagy az azok által szimpatikusnak tartottakhoz, és ki az, aki nem. Mondhatjuk úgy is, hogy ki az, akit bevettek a „buliba”, s ki az, akit nem. Én pedig azt gondoltam, hogy ebből az el nem ismert tömegből sokan vannak, akik tehetségesek, akik igényesen alkotnak, akik a magyar kultúra számára értékeket teremtenek az alkotásaikkal, és veszteség az, hogy ezek az emberek, illetve az alkotásaik nem kapnak ismertséget, megbecsülést, elismerést. Tehát szerettem volna egy olyan orgánumot, amely felkutatja ezeket az embereket, az alkotásokat, azokat gyűjti, szigorúan rostálja, és felmutatja, hitelesíti és megőrzi az értéket ezek közül.

 SunnySide Art: Ennek létrehozásában mennyi a dac és mennyi a küldetéstudat?

János: Elég idős vagyok már ahhoz, hogy őszinte legyek: igenis, van benne dac, egy nagyon nagyfokú dac. Azt láttam, hogy az említett üvegplafon fölötti diskurzusban összemosódik az amatőr és a dilettáns kifejezése. Az „amatőr” alapvetően egy pozitív kifejezés, valaki érdek nélküli műkedvelő, tehát tesz egy ügyért anélkül, hogy az egzisztenciája, karrierje, jövedelme, társadalmi státusza miatt érdeke fűződne hozzá. A dilettáns pedig az, aki nem ért hozzá, ám annál lelkesebb. Ez, mint egy önigazolás-képpen összemosódik. Ha te nem tartozol az elismertek közé, akkor amatőr vagy, ami annyit jelent, hogy kutyaütő dilettáns. Nyilván nem tollforgató emberként, hanem egyfajta projektszervezőként mutattam meg ennek egy másik nézőpontját. És benne van a küldetéstudat is, mert valakinek létre kellett már hoznia. Ez egy olyan terület, amiben senki nem látott magának elég anyagi haszonra, előmenetelre, elismertségre lehetőséget. És amit mi csinálunk az egy gyanús dolog, mert kilóg a rendszerből, és ezért nem csinálta senki. Azt gondoltam, hogy majd én… És sikerült is számos munkatársat is megnyerni ennek az ügynek. Sokan a kezdetektől velünk vannak, sokan később csatlakoztak, sokan kiléptek, van egy természetes fluktuáció, de jelenleg is közel húsz ember dolgozik ezen az ügyön. Én pedig voltaképp kicsit ki is rekesztettem önmagam, hiszen mégsem volna elegáns, ha itt tolakodnék minden hónapban a saját műveimmel. Nekem itt csak nagyon visszafogottan szabad magam megmutatnom.

SunnySide Art: Az irodalom most mit jelent a társadalomban, a kultúrában, hol van a helye, a szerepe az emberek életében?

János: Manapság sok, 15-20 ezer új kötet jelenik meg évente, van szerepe a szórakoztató, jó irodalomnak, hiszen a lektűr nagyon sokszor a maguk keretei között igazán színvonalas is lehet, és legalább gondolatokat, történeteket, fejtörést igénylő dolgokat olvasnak az emberek. Tehát van irodalomfogyasztás. Igen gyenge lábakon áll viszont az úgynevezett magas irodalom hitelessége - amit az irodalom krémjének szoktak tekinteni, az, ami gazdaságilag nem üzlet: a költészet, a széppróza. Azért van így, mert azok az ismert szerzők, akik ma a lehetőségeket, a díjakat kapják, akik a médiában is szerepelnek, azok megérdemelten, vagy nem megérdemelten, de gyanú alá esnek, hogy ők tulajdonképpen aktív, vagy passzív módon kollaborálnak azzal, ami sokaknak nem jó. Sok esetben nem egy alkotás, életmű színvonala dönti el azt, hogy eljut-e a közönséghez – pedig hát erre vágyik minden művész -, hanem az, hogy bizonyos jóindulatokat élvez-e.

SunnySide Art: Dehát biztosan tehetnek ők arról, hogy "gyanúsak"?

János: Nagyon vegyes a kép. Az, hogy egy alkotó ember érvényesülni akar, teljesen normális dolog. Egy művész szükségszerűen exhibicionista, meg akarja mutatni magát, érvényesülni akar, sikerre vágyik, meg is kell élni valamiből… Az alkotáshoz is kellenek bizonyos feltételek. Ha az ember kap egy ösztöndíjat, amiből fél éven keresztül írhatja a nagyregényét, az egy nagyon jó dolog. Miért is ne vágynának rá az alkotók? És vannak puha és kemény utak is, hogy erre könnyebb lehetőséget kapj: ilyen-olyan-amolyan elvárásoknak megfelelsz, ilyen-olyan-amolyan emberek szimpátiáját megszerzed, kinek mi fér bele. Tegyük hozzá, üvegplafon alatt és üvegplafon felett egyaránt vannak nagyon tehetséges, tisztességes, mindenféle megbecsülést megérdemlő emberek. De ez a fajta aktív, vagy passzív megfelelés mindenképpen megkönnyíti, hogy valaki az üvegplafon fölé kerülhessen. Én például több mint három évtizede vagyok rendszerkritikus, holott a rendszer elvileg már megváltozott… csak gyakorlatilag nem... Én, ha megfeszülnék vagy nevet változtatnék, sem tudnám elhitetni, hogy innentől kezdve „jókisfiú” leszek, és nyilván ezzel nem vagyok egyedül. Pedig nem is kellett ehhez nekem jelentős dolgot tennem. Sok ember van, aki tulajdonképpen nem volt forradalmár és nem tett nagy dolgokat, csak éppenséggel nem állt be valamilyen sorba, nem felelt meg valamiféle elvárásnak.

SunnySide Art: Ezt a kritikai szemléletet, rendszerkritikát hagyja működni a saját alkotófolyamatában is? Miből táplálkoznak az alkotásai?  

János: Ezen mindenki, aki ilyesmivel foglalkozik, sokat gondolkozik. Próbáljuk értelmezni, megfogalmazni a világot, önmagunkat, a konfliktusunkat önmagunkkal és a világgal, az élet, és azon belül a saját életünk értelmét. Olyan, mint amikor magában beszél az ember. Önkommunikáció. Amikor sikerül olyasvalamit kifejezni, amiről úgy gondoljuk, hogy mások számára is pozitív lehet, segítség lehet, akkor feltámad a vágy, hogy azt közreadjuk. Az irodalmi szöveg minden esetben egyfajta kommunikációs kísérlet. Verbalizálni, a nyelv hétköznapi eszközeivel elmondani azt, amit egyébként a hétköznapi kifejezésmóddal nem lehet elmondani. Amit el lehet mondani hétköznapi módon is, abból nem kell irodalmat csinálni.

SunnySide Art: Van-e még irodalmi vagy akár aktivista célkitűzés, ami még hátra van?

János: Igen, a Hetedik maga is beleütközött ebbe az „üvegplafonba”, és ezt nekünk át kell törni vagy meg kell kerülni. Megkerülni valószínűleg könnyebb lesz, és ezt menedzselni kell. Én elsősorban nem művészi vagy kritikusi munkát végzek, hanem egyfajta projektmenedzselést az A Hetedik kapcsán, és meg kell találnom azt az utat, hogy valóban hitelesítést nyerjenek azok az alkotók, akik nálunk publikálnak és akik igazán jók. A magam részéről vannak félben lévő kézirataim, vannak gondolataim, kérdéseim, amelyekkel még szeretnék foglalkozni, és ha egyelőre fiókba is kerül - ami ez esetben a számítógépem vincsesztere -, akkor is vágyom arra, hogy dolgozzon az agyam, a lelkem azoknak a problémáknak, kérdéseknek, válaszoknak a megfogalmazásán, amik engem még nyugtalanítanak.  Sokszor leteszi az ember a tollat, hogy kész, kiégtem, nem érdekel, úgysem érek el én ezzel semmit, nincs ennek semmi értelme, nem folytatom. Aztán egyszer csak muszáj mégis valamit leírni, és akkor az ember azon kapja magát, mint a cigis, hogy nem sikerült leszokni, ez egy szenvedélybetegség, folytatni kell. Akkor is, ha nagyjából biztosra vehetjük azt, hogy nekem nem lesz a szó hagyományos értelmében irodalmi karrierem, mert 1985-ben egy naiv vidéki diák idealista volt.

SunnySide Art: Egy informatikus miért és hogyan kezd az írással foglalkozni?

József: Volt egy… hogy mondjam… lelki problémának szokták nevezni az ilyet. Egy ilyen „minor válságban” voltam és elkezdtem írni mindenféle három-négy soros, össze-vissza rímelő dolgokat. Az eredeti szakmám geológus, tíz évet dolgoztam benne majd átnyergeltem az informatikára. Még csak különösebben versolvasó ember sem voltam, de volt ez a lelki gond, ami foglalkoztatott, és egyik reggel, amikor mentem be dolgozni, eszembe ötlött két sor. Még csak nem is rímeltek. Fogtam egy papírt a zsebemből és felírtam rá. A blogomon most is olvasható (http://fabijoespub.blogspot.com/2010/03/annotaciok.html - a szerk.), az lett a címe, hogy Anti-Catullus. Nem gyűlöllek még, de szállnak az évek, / S reggeleink szótalanul telnek el immár. Ebből lehet tudni, hogy mi volt a lelki válság. 

SunnySide Art: Miután kiírta magából ezt a lelki válságot, mi adott további ihletet?

József: Az első időszak összes verse meglehetősen hasonló. Mármint hasonló dolgokról szól más megfogalmazásban. Próbáltam kilépni ebből a témakörből, de a mai napig viszonylag szűk körben mozog, hogy miről írok, habár próbáltam arra koncentrálni, hogy azért ne legyen nagyon egysíkú, amit írok. 

SunnySide Art: És azt hogyan kell csinálni, hogy az ember erre koncentrál?

József: Az elején kifejezetten a belsőmre, a saját hangulataimra koncentráltam, aztán idővel próbáltam társadalmi jelenségekre is reagálni, általános dolgokra. Elkezdtem olvasni is, tudatosan figyelni más költőket, klasszikusokat és kortársakat, magyarokat, külföldieket egyaránt. Nem tartom magam zseninek, egyszerűen vannak olyan gondolatok, amik eszembe jutnak, és amiket úgy érzem, ki kellene fejezni, de szükségem van mintákra. Azért igyekszem rafináltan csinálni, mert ha megtetszik egy vers gondolatvilága, képei, ritmusa, rímei, kifejezésmódja, és annyira megtetszik, hogy mondhatni megihlet, akkor kifejezetten koncentrálok á, hogy ne lehessen visszafejteni, hogy honnan származik az ihlet. (nevet) Egyébként ez inkább egy magammal szembeni elvárás, félig-meddig kötelességtudat, mert ha már eljutottam valamilyen szintig az írásban, akkor nekem kutya kötelességem, hogy ezt a népet ezen a módon szolgáljam. Még akkor is, ha halálom után megszűnik a weboldal és sosem kerül nyomtatásba, az, amit alkottam, a magamban kidolgozott vagy nekem adatott tehetséget muszáj felhasználnom. Ezért a bennem történő eseményekre és a körülöttem történőkre reagálni próbálok, aztán vagy sikerül vagy nem. 

SunnySide Art:  Az idők végezetéig című versben azon elmélkedik, hogy az emberábrázolás rabul ejtheti-e az ábrázolt ember lelkét. Foglalkoztatja ez a téma?

József: A Winnetou-ban van egy olyan jelenet, amikor Old Shatterhand lerajzolja egy párbajozó indiánfőnöknek a képét, majd összegyűri, pisztolyba tölti mondván, hogy ha kilövi, és a papír darabokra szakad, akkor azzal megszűnik a lelke. Ezt még gyerekként olvastam és nagyon megragadt bennem. Nagyon ősi képzet, hogy ha az ember képe fogva van, akkor azzal az ember lelke van fogva. A mohamedánoknál is tilos az emberábrázolás emiatt. A verset egy megtörtént helyzet hívta életre. Csepelen lakom, hazafelé mentem az utcán a HÉV-től. Ez egy fasor. Koratavasszal még nem voltak lombosak a fák, a járdán lehetett látni a meztelen fák összefonódó ágainak árnyékát, mintha rácsok lennének. Innen jött az asszociáció, ebből a látványból, hogy az én árnyékom is ott volt köztük, a rácsok mögött. Ebből a képből indult ki a vers. Igazából nem akartam ezt a filozófiát kifejteni a versben, csak tudatában voltam ezeknek a dolgoknak, amikor írtam. Sok versem születik saját élményből, amit megpróbálok megfogalmazni.

SunnySide Art: Az A hetedik folyóirat oldalán a bemutatkozásában azt írta magáról, hogy nem gondolkozhat maga felől sem költői, sem művészeti léptékkel. Ön szerint mikor kezdhet az ember magáról ekképpen gondolkozni?

Imre: Azt hiszem, akkor, amikor elkezd olyan visszaigazolásokat kapni, amik biztonságot adnak neki. Amikor érzi azt, hogy otthonára lel abban, amit csinál, és minőségi kimenetelei vannak annak, aminek nekikezdett. Önmagáról egy ember sohasem mondhatja azt, hogy művész. A teljesítményének kell őt igazolnia. 

SunnySide Art: A visszaigazolást kitől kell kapni? A közönségtől, illetve olvasótól, vagy a szakmai visszaigazolás a fontos?

Imre: Mind a kettő. Ezt a fajta címadást nem kizárólagosan tudhatja magának a szakma. A minőségi olvasó dönti el, hogy hova tartozik egy alkotó. Szerintem minden igazi művész egész életében egy hatalmas válsággal küszködik. Nem is azon gondolkozik, hogy igazi művész-e, hanem azon, hogy a mű, amit alkotott, mire képes.

SunnySide Art: És az hol érhető tetten, hogy egy mű bizonyított? Mitől lesz az irodalom minőségi?

Imre: Attól, hogy nyomot hagy az emberekben, lelkileg és szellemileg is. A kultúra az egész emberi társadalmat követi, sőt, motiválja és élteti. Az igazi művészet mindig előremutató, és maga után hoz egy fejlődést. Nyelvünk és kifejezésformáink is fejlődnek. A művészet szép, és a szépsége által boldogságot tud okozni az ember. Ha egy művész meg tudja fogni a valóságot - ami szinte lehetetlen, de mégis, egy pontját sikerül megragadnia - és a befogadó azt mondja, hogy na, ez igen, és bármilyen szomorú is netán az az írás, de ő ettől boldog tud lenni, ha ezt meg tudjuk teremteni egy-egy alkotásunkkal, akkor talán művészetet csinálunk. És minél több visszaigazolás van erről, akkor nevezhető mások által valaki művésznek.

SunnySide Art: Az ön esetében az önkifejezés a fontos, vagy a visszajelzéseken keresztül a kommunikáció vagy a gondolatainak a megértetése szélesebb körben? És egyáltalán mennyire fontos, hogy széles körben legyen értelmezhető az, amit alkotóként létrehoz?

Imre: Önkifejezési szándék, készség és szükséglet nélkül egy művész nem tud alkotni. Az énből indulunk ki. Az igazi művészet viszont ott kezdődik, ahol az alkotó ettől az éntől valamilyen formában elszakad. Nyilván az ember alanyi módon kezd írni, de én például nagyon sokszor nem oda lyukadok ki, ahová az elején elképzeltem. Emellett a stílus is nagyon fontos, ha az ember megtalálja a saját hangját, és annak a határait, és abban elkezd komfortosan mozogni, az nagyon jó dolog. És persze az olvasás nélkül nem lehetséges az írás.

SunnySide Art: A Mindent című verse egy nagyon rövid, mégis nagyon mélyről jövő, mély dolgokat megmozgató alkotás. Milyen körülmények között született?

Imre: Fontos ez?

SunnySide Art: Nem az?

Imre: Bessenyei Ferenc fájlalta, hogy a színművészetet előadó művészetként gondolják, pedig az egy teremtő művészet. Én úgy gondolom, hogy ha elmondom a körülményt, az majd földhöz köti az írás.

SunnySide Art: De ha nem is a keletkezéséről, de az érzelmi állapotról sem szeret mesélni a versei kapcsán? Szokott olyan visszajelzéseket kapni, amiket jó lenne pontosítani? Vagy bárki gondolhat bármit az alkotásairól?

Imre: Amikor íróműhelyt tartunk, akkor is az a szabály, hogy a szerző nem szólhat, némán hallgatja a visszacsatolásokat. Persze az olyankor még egy alkotói folyamat közepe, de ha már megírtuk az alkotásunkat, felkerült az i-re a pont, elkészült a munka, én akkor is ugyanezt a magatartást tartom követendőnek. Hiszen olyankor én már elengedtem az írásomat, változtatni már úgysem tudok rajta. Magamat tudom építeni a visszacsatolások alapján. Persze ez a falat hol keserű, hol pedig nagyon édes.

SunnySide Art: A mostani élethelyzetében, mint jó ideje publikáló író, még most sem gondolhat magára költői vagy művészeti léptékkel?

Imre: Majd akkor, ha letettem valamit az asztalra. Valóban, azt a szintet már elértem, hogy mások azt írták a nevem mögé, hogy költő. (nevet) Főszerkesztői mivoltomat valóban magabiztosabban tudom felvállalni. Azért bízom benne, hogy minél több versem kerül nyilvánosságra, és akkor az olvasói, befogadói majd megítélik, hogy én hol tartok.

SunnySide Art: Ahhoz képest, hogy mennyire fiatal vagy (25 éves – a szerk.) elég régóta jelennek meg a verseid. Mi hozott ilyen korán erre a pályára, illetve ez a fő irányvonal az életedben vagy valami mellett csinálod?

Bogi: Mindig is közel állt hozzám az irodalom, már gyerekkoromban írtam rövidebb meséket a saját magam szórakoztatására. Utána is írogattam, de szerettem volna fejlődni e téren: részt venni másokkal műhelymunkában, ahol lehetőség van egy-egy alkotással kapcsolatban eszmecserére is. Így eljuthat többekhez, amit írok, és tudnak reflektálni rá. Az interneten keresgélve találtam rá a Kodolányi János Egyetem szépírói kurzusára még 2014-ben.

SunnySide Art: Szerinted léteznek még olvasók? Van kikhez eljuttatni a gondolatokat?

Bogi: Hogyne! Szerintem igen. És olyanokra is mindig szükség van, akik történeteket írnak. Hiszen az emberek általában igénylik, hogy a műveken keresztül átéljenek érzéseket, helyzeteket, és képet kapjanak az írások által. Mindenképpen gazdagítja a lelkünket.

SunnySide Art: Mi a tapasztalatod, az olvasók a rövidebb vagy a hosszabb műfajokat kedvelik jobban?

Bogi: Szerintem bármit. Én a környezetemben azt tapasztalom, hogy olvasnak hosszabb prózákat, regényeket, könyvsorozatokat, ugyanakkor verseket is. Kortársat és klasszikust is.

SunnySide Art: Szívesen dolgozol prózán, hosszabb műveken is, vagy inkább verseket írsz?

Bogi: Habár versekkel kezdtem, nem sokkal később novellákat is írtam, sőt, mostanában egy regényen is dolgozom.

SunnySide Art: Az Érthetetlen című versed hogyan született?

Bogi: Elképzeltem magát a szituációt, hogyan lehetne megjeleníteni egy olyan cselekvést, amit az író sem nagyon ismer, de biztosan nagyon érdekfeszítő. Próbáltam erre fókuszálni, csak maga az érzés, a kíváncsiság, az érdekesség állt a középpontban. Így magam is egy izgalmas, felfedezési folyamatként éltem meg a vers megírását. Nem volt valóság alapja, csak az érzést próbáltam körüljárni, felfedezni, kifejezni.

SunnySide Art: Hogyan látod a környezetedben, a korosztályodnak mennyire fontos az önkifejezés, és általában miben találnak rá megnyilvánulási módot?

Bogi: A baráti körömben abszolút hasonló érdeklődésűek vannak, a legtöbben írnak is, de van, aki például rajzol. A családban viszont érdekes módon ez nem igazán jellemző. Egyébként azt látom, hogy a generációmban a legtöbben találnak valamilyen önkifejezési formát. Táncolnak, fotóznak, de az írást tényleg kevesebben választják…

SunnySide Art: Számodra mégis az írás a legpontosabb önkifejezési forma…

Bogi: Igen. Habár táncoltam is, amiben az ember szintén rálelhet az önkifejezésre, ezt mégis másmilyen formában teszi. Az írásban találtam meg azt a kreatív módszert, hogy formába öntsem és feldolgozzam mindazt, amit látok, hallok, érzékelek, tehát ami velem történik. Így az írás az önkifejezés mellett számomra egy gyógyító folyamat is, ami nagyon sokat segít az önmagammal való kapcsolatomban. Sőt, azt remélem, hogy ha ezeket a szövegeket másokhoz is el tudom juttatni, talán nekik is tudok segíteni. Gondolatokat elindítani, érzéseket kelteni bennük… Szívesen megnevettetek másokat, ébresztek érzelmeket. Szeretek írni.

Rózsa Boglárka eddig megjelent kötetei:

Nézőpontok (2020)

SunnySide Art: Mit jelent számodra az, hogy írsz?

Ildikó: Mindent. Épp ma fogalmaztam meg, hogy az ördöggel is cimborálnék az írás sikeréért. Aztán a sikert odaadnám az isten szerelméért. És van még egy sor, de az nem jut eszembe… (nevet)

SunnySide Art: És mit értesz az írás sikere alatt? Mikor sikerül egy írás?

Ildikó: Ha olyan visszajelzéseket kapok.

SunnySide Art: Az olvasóktól vagy a kritikától? Kinek ír egyáltalán az ember?

Ildikó: Ezt még nem döntöttem el. (nevet) Hol ennek írok, hol annak.

SunnySide Art: Mióta foglalkozol írással?

Ildikó: Már ifjúkoromban regényt írtam. Na jó, eljutottam pár sorig. Egyszer hetedikes koromban a suliban eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. Annyira vártam már, hogy hazaérjek és leírjam, hogy semmi másra nem is tudtam gondolni. Nem is figyeltem az órán. El is jutottam pár sorig, aztán valahogy elment a hangulatom… (nevet). De rengeteg szépirodalmat olvastam mindig, szavalóversenyeken indultam, prózamondó versenyeket nyertem. Aztán verseket írtam, titokban, a fióknak. Anyukám pedig megtalálta.

SunnySide Art: És mit szólt?

Ildikó: Összeült a családi kupaktanács, apukám, anyukám, én, kérdezték, hogy ez mi. Miért akarnék én író lenni, hiszen Petőfi már van. Halálra rémültek, hogy éhen fogok halni. Bosszúból elmentem népművelőnek.

SunnySide Art: És akkor innentől nem volt megállás?

Ildikó: Ó, dehogynem. Jött egy nagyon hosszú idő, amikor nem volt türelmem írni, nem is volt mondanivalóm. A pénzügyi szakmában kezdtem dolgozni, jól kerestem, nem is foglalkoztam írással, csak a munkának éltem. Ebből az mentett meg, le kellett költöznöm anyukámhoz vidékre, mert nem lehetett egyedül. Otthagytam az ügyfélkörömet. Aztán amikor anyukám meghalt, éreztem, tudtam, hogy nekem ott kell maradni. Apukám méhész volt, a halála után anyukám folytatta, de hát kellettek segítségek. És volt egy fiatalember, aki ment segíteni, beleszeretett a méhészetbe, megtetszett neki a gazdaság, jött hozzám, hogy méhcsaládot akar venni. Így kezdődött… (nevet).

SunnySide Art: Tehát azért vetted fel az írás fonalát, mert szerelmes lettél?

Ildikó: Igen, illetve valójában azért, mert aztán szakított velem. Átéltem egy olyan veszteségélményt, ami nem is letaglózott, hanem inkább a jelenbe hozott. Egy réges-régi szerelemélmény miatt bezárt energiák ekkor mind kiszakadtak belőlem. Arra gondoltam, hogy én ezt nem adom fel olyan könnyen, így megkérdeztem a fiatalembert, hogy ha róla írok, akkor az érdekli-e. Azt mondta, talán. Mondom, akkor nem akkora a baj… (nevet).

SunnySide Art: Értem. Azért kezdtél újra írni, hogy tudasd vele az érzéseidet?

Ildikó: Igazából miután engedélyt adott, egy hétig nem is írtam semmit. Úgy látszik, ha szabad írni, akkor az ember nem tud. (nevet) Aztán mégis elkezdtem. Túl hosszúakat írtam, amiket ő se olvasni, se érteni nem akart. De igen, kifejezetten neki kezdtem írni, vele akartam kommunikálni, az volt a célom, hogy megértessem magam. Mindig is nehezen érthetőnek tartottam magam.

SunnySide Art: És azóta?

Ildikó: Ez a felfokozott állapot két évig tartott, és ez alatt a két év alatt nekem annyi energiám volt. Minden sejtemet átjárta. Nem tudtam, hogy mi volt ez, de nagyon jó volt. Aztán vissza kellett jönnöm vidékről, három helyen dolgoztam hatvanévesen. Az írás viszont már megmaradt. Elkezdtem online felületeken publikálni, aztán utánajártam, hol lehet ezt tanulni.

SunnySide Art: Mit lehet tudni a Frustrato című versedről?

Ildikó: Magyar Éva költőnek volt egy hasonló olaszos vagy idegen szavas verscíme, ami nekem nagyon megtetszett. Most persze nem jut eszembe… (nevet) (Magyar Éva: Doloroso – a szerk.) Azt hiszem, habár nem szokott ilyen történni, először a cím volt meg, aztán a vers egyszerűen kibuggyant belőlem. Ez úgy, ahogy van, megtörtént velem, amikor anyukám halálhírét megkaptam. Van egy másik versem, ami ennek tulajdonképpen a párja. Abban mintha a színes film átváltana fekete-fehérré, tompává, mattá válik minden, egy fuvallat hatására, amit a halálhír előtt éreztem. Az meg is jelent egy antológiában. A Frustrato-t viszont a cím ihlette meg, jóval később. Nem volt egy gyors vers… Úgy látszik, előbb más dolgoknak kellett előjönnie, hogy ez megszülethessen.

SunnySide Art: Mikorra várhatjuk az első kötetedet?

Ildikó: Isten tudja. Ha szól, tudatom majd. Rábíztam magam. Remélem legalább is, hogy nem az ördögre. (nevet) De ki tudja? Ebben a nagy kavarodásban.

SunnySide: Jól gondolom, hogy te már nagyon korán elkezdtél írni?

Eszter: Ötéves koromban már izgattak a betűk, amiket nem tudtam elolvasni. Aztán magam alkotta dalocskákat írtam saját szöveggel. El is határoztam, hogy költő leszek, de fogalmam sem volt, hogy az amúgy mit jelent, csak láttam, hogy édesapám és nagymamám is írnak. Édesanyám pedig mindig könyvtárba vitt. Ha valamit nem tudtam elolvasni, ráböktem, és elmeséltem azt a történetet, amit a képek, leporellók alapján elképzeltem. Kilencévesen megírtam az első versemet, aminek máig emlékszem a tartalmára. 

SunnySide: Rímeket is használtál?

Eszter: Hát nekem úgy tűnt, hogy rímel… (nevet)

SunnySide: Ezek szerint akkor még nem volt tudatos. Mikor kezdted tudatosan használni?

Eszter: Máig nem használom tudatosan. Legfeljebb javításnál. Ha bántja a fülem valami, akkor javítom. De egyébként én örökké javítok. Először ötödikes koromban volt egy nagyon-nagyon jó magyartanárom. Elég rossz gyerek voltam, és azzal próbált fegyelmezni, hogy feladatokat, témákat adott nekem, hogy írjak, és rájött, hogy hoppá, ezzel engem tényleg le lehet kötni. Egy ötödikes gyerek ugye nem szeret sokat írni, én mégis 8-10 oldalas fogalmazásokat írtam, ami neki nagyon tetszett, és ő kezdett bíztatni, hogy írjak, írjak, írjak. Aztán sajnos meghalt, nem maradt, aki foglalkozna velem. Középiskolában egy elég rossz magyartanárom volt. Azzal indította a bemutatkozást, hogy ő nem szereti a magyart, csak muszáj volt felvennie, de egyébként ő a történelmet szereti. Amikor én odaólálkodtam hozzá a verseimmel, hogy mégiscsak segítsen már, onnantól kezdve ő nagyon nem szeretett engem. (nevet) 

SunnySide: Ennek ellenére kitartottál. 

Eszter: Igen, folyamatosan írtam. Tizenéves voltam, amikor Keresztury Dezső pártfogásába vett, de mivel akkor már elég idős volt, hamar meghalt ő is. Aztán pályáztam, egy novellámmal megnyertem az év könyve pályázatot, később a A hetedik online újságnak lettem az egyik szerkesztője.

SunnySide: Mi áll közelebb hozzád? A próza vagy a líra? 

Eszter: Mind a kettő, a hangulatomtól függ. A vers az úgy elkezd jönni, akkor muszáj mindent félbehagynom és leírnom, különben elfelejtem. A prózával pedig úgy vagyok, hogy sokáig zakatol az agyamban, éjszaka, alvás közben megszületik a fejemben, egyik részem alszik, másik alkot, és amikor felébredek, már csak le kell írni és tisztázni. 

SunnySide: És tényleg emlékszel is rá, hogy mi született meg alvás közben? 

Eszter: Igen. Nagyon ritka, hogy nem. Amikor nagyon fáradt vagyok. 

SunnySide: Biztosan sokan irigyelnek ezért.

Eszter: Azt nem tudom, mert egyébként erről nem nagyon szoktam beszélni, ugyanis nem szeretnék pszichiátriára kerülni. (nevet) Pedig végül is ez az igazság, ez így működik.

SunnySide: Vissza tudod idézni, hogyan született az Örökké magasabbra című versed? 

Eszter: Tandori Dezső halála után, az ő emlékére írtam. Annyira váratlanul ért a dolog… 

SunnySide: Tandori és a csend milyen összefüggésben állnak? 

Eszter: A költő és a csend, az alkotó csend, amire szükségünk van, ami nélkül nem keletkezhet, vagy nem teljesedhet ki egy írás. Ez belső és külső csend egyaránt. 

SunnySide: A belső csend, hogyan tud megszületni egy alkotóban? 

Eszter: Amikor még nem formálódik szavakká az, amit az ember írni szeretne, csak érzi, hogy valami közeledik, van egy hangulat, állapot, érzés, ami elkezd közel lopakodni. Ez még az a csend, ami arctalan.

Ferenczfi-Faragó Eszter eddig megjelent kötetei:
Hajléktalan angyalok (2012)
Novemberi levelek (2015)