SunnySide Art: Az, hogy valaki írással vagy irodalommal foglalkozik még nem egyenes út ahhoz, hogy létre is kell hoznia egy irodalmi magazint. Ön hogyan jutott mégis arra, hogy megalapítja az A Hetedik című lapot?

János: Az ország, és ezen belül a kulturális élet nagyon megosztott. Ez nem új keletű, mindig így volt, és így van ma is. Én egy naiv, vidéki diák idealizmusával bután kiálltam egy ügy mellett, amely ügy – s az elvet ma is helyesnek tartom –, a diktatúra elutasítása. És ezzel én a nyolcvanas években, ’85-ben gyakorlatilag indexre kerültem. Ott vagyok mind a mai napig, mert igazi rendszerváltás nem volt, ugyanazok a személyek, érdekcsoportok dominálják a kultúrát és az irodalmi életet is. Nem volt egy katartikus váltás, valójában maradt minden a régiben, nevek, logók, jelszavak cserélődtek, de személyek, érdekek, érdekcsoportok nem. Az irodalmi életben az elismert és az el nem ismert alkotók között van egy „üvegplafon”, nem az dönti el, hogy ki van felül és ki van alul, hogy ki az, aki egy bizonyos színvonalat meg tud ugrani, és ki az, aki nem tudja, hanem sok esetben az, hogy ki tartozik bizonyos érdekkörökhöz, vagy az azok által szimpatikusnak tartottakhoz, és ki az, aki nem. Mondhatjuk úgy is, hogy ki az, akit bevettek a „buliba”, s ki az, akit nem. Én pedig azt gondoltam, hogy ebből az el nem ismert tömegből sokan vannak, akik tehetségesek, akik igényesen alkotnak, akik a magyar kultúra számára értékeket teremtenek az alkotásaikkal, és veszteség az, hogy ezek az emberek, illetve az alkotásaik nem kapnak ismertséget, megbecsülést, elismerést. Tehát szerettem volna egy olyan orgánumot, amely felkutatja ezeket az embereket, az alkotásokat, azokat gyűjti, szigorúan rostálja, és felmutatja, hitelesíti és megőrzi az értéket ezek közül.

 SunnySide Art: Ennek létrehozásában mennyi a dac és mennyi a küldetéstudat?

János: Elég idős vagyok már ahhoz, hogy őszinte legyek: igenis, van benne dac, egy nagyon nagyfokú dac. Azt láttam, hogy az említett üvegplafon fölötti diskurzusban összemosódik az amatőr és a dilettáns kifejezése. Az „amatőr” alapvetően egy pozitív kifejezés, valaki érdek nélküli műkedvelő, tehát tesz egy ügyért anélkül, hogy az egzisztenciája, karrierje, jövedelme, társadalmi státusza miatt érdeke fűződne hozzá. A dilettáns pedig az, aki nem ért hozzá, ám annál lelkesebb. Ez, mint egy önigazolás-képpen összemosódik. Ha te nem tartozol az elismertek közé, akkor amatőr vagy, ami annyit jelent, hogy kutyaütő dilettáns. Nyilván nem tollforgató emberként, hanem egyfajta projektszervezőként mutattam meg ennek egy másik nézőpontját. És benne van a küldetéstudat is, mert valakinek létre kellett már hoznia. Ez egy olyan terület, amiben senki nem látott magának elég anyagi haszonra, előmenetelre, elismertségre lehetőséget. És amit mi csinálunk az egy gyanús dolog, mert kilóg a rendszerből, és ezért nem csinálta senki. Azt gondoltam, hogy majd én… És sikerült is számos munkatársat is megnyerni ennek az ügynek. Sokan a kezdetektől velünk vannak, sokan később csatlakoztak, sokan kiléptek, van egy természetes fluktuáció, de jelenleg is közel húsz ember dolgozik ezen az ügyön. Én pedig voltaképp kicsit ki is rekesztettem önmagam, hiszen mégsem volna elegáns, ha itt tolakodnék minden hónapban a saját műveimmel. Nekem itt csak nagyon visszafogottan szabad magam megmutatnom.

SunnySide Art: Az irodalom most mit jelent a társadalomban, a kultúrában, hol van a helye, a szerepe az emberek életében?

János: Manapság sok, 15-20 ezer új kötet jelenik meg évente, van szerepe a szórakoztató, jó irodalomnak, hiszen a lektűr nagyon sokszor a maguk keretei között igazán színvonalas is lehet, és legalább gondolatokat, történeteket, fejtörést igénylő dolgokat olvasnak az emberek. Tehát van irodalomfogyasztás. Igen gyenge lábakon áll viszont az úgynevezett magas irodalom hitelessége - amit az irodalom krémjének szoktak tekinteni, az, ami gazdaságilag nem üzlet: a költészet, a széppróza. Azért van így, mert azok az ismert szerzők, akik ma a lehetőségeket, a díjakat kapják, akik a médiában is szerepelnek, azok megérdemelten, vagy nem megérdemelten, de gyanú alá esnek, hogy ők tulajdonképpen aktív, vagy passzív módon kollaborálnak azzal, ami sokaknak nem jó. Sok esetben nem egy alkotás, életmű színvonala dönti el azt, hogy eljut-e a közönséghez – pedig hát erre vágyik minden művész -, hanem az, hogy bizonyos jóindulatokat élvez-e.

SunnySide Art: Dehát biztosan tehetnek ők arról, hogy "gyanúsak"?

János: Nagyon vegyes a kép. Az, hogy egy alkotó ember érvényesülni akar, teljesen normális dolog. Egy művész szükségszerűen exhibicionista, meg akarja mutatni magát, érvényesülni akar, sikerre vágyik, meg is kell élni valamiből… Az alkotáshoz is kellenek bizonyos feltételek. Ha az ember kap egy ösztöndíjat, amiből fél éven keresztül írhatja a nagyregényét, az egy nagyon jó dolog. Miért is ne vágynának rá az alkotók? És vannak puha és kemény utak is, hogy erre könnyebb lehetőséget kapj: ilyen-olyan-amolyan elvárásoknak megfelelsz, ilyen-olyan-amolyan emberek szimpátiáját megszerzed, kinek mi fér bele. Tegyük hozzá, üvegplafon alatt és üvegplafon felett egyaránt vannak nagyon tehetséges, tisztességes, mindenféle megbecsülést megérdemlő emberek. De ez a fajta aktív, vagy passzív megfelelés mindenképpen megkönnyíti, hogy valaki az üvegplafon fölé kerülhessen. Én például több mint három évtizede vagyok rendszerkritikus, holott a rendszer elvileg már megváltozott… csak gyakorlatilag nem... Én, ha megfeszülnék vagy nevet változtatnék, sem tudnám elhitetni, hogy innentől kezdve „jókisfiú” leszek, és nyilván ezzel nem vagyok egyedül. Pedig nem is kellett ehhez nekem jelentős dolgot tennem. Sok ember van, aki tulajdonképpen nem volt forradalmár és nem tett nagy dolgokat, csak éppenséggel nem állt be valamilyen sorba, nem felelt meg valamiféle elvárásnak.

SunnySide Art: Ezt a kritikai szemléletet, rendszerkritikát hagyja működni a saját alkotófolyamatában is? Miből táplálkoznak az alkotásai?  

János: Ezen mindenki, aki ilyesmivel foglalkozik, sokat gondolkozik. Próbáljuk értelmezni, megfogalmazni a világot, önmagunkat, a konfliktusunkat önmagunkkal és a világgal, az élet, és azon belül a saját életünk értelmét. Olyan, mint amikor magában beszél az ember. Önkommunikáció. Amikor sikerül olyasvalamit kifejezni, amiről úgy gondoljuk, hogy mások számára is pozitív lehet, segítség lehet, akkor feltámad a vágy, hogy azt közreadjuk. Az irodalmi szöveg minden esetben egyfajta kommunikációs kísérlet. Verbalizálni, a nyelv hétköznapi eszközeivel elmondani azt, amit egyébként a hétköznapi kifejezésmóddal nem lehet elmondani. Amit el lehet mondani hétköznapi módon is, abból nem kell irodalmat csinálni.

SunnySide Art: Van-e még irodalmi vagy akár aktivista célkitűzés, ami még hátra van?

János: Igen, a Hetedik maga is beleütközött ebbe az „üvegplafonba”, és ezt nekünk át kell törni vagy meg kell kerülni. Megkerülni valószínűleg könnyebb lesz, és ezt menedzselni kell. Én elsősorban nem művészi vagy kritikusi munkát végzek, hanem egyfajta projektmenedzselést az A Hetedik kapcsán, és meg kell találnom azt az utat, hogy valóban hitelesítést nyerjenek azok az alkotók, akik nálunk publikálnak és akik igazán jók. A magam részéről vannak félben lévő kézirataim, vannak gondolataim, kérdéseim, amelyekkel még szeretnék foglalkozni, és ha egyelőre fiókba is kerül - ami ez esetben a számítógépem vincsesztere -, akkor is vágyom arra, hogy dolgozzon az agyam, a lelkem azoknak a problémáknak, kérdéseknek, válaszoknak a megfogalmazásán, amik engem még nyugtalanítanak.  Sokszor leteszi az ember a tollat, hogy kész, kiégtem, nem érdekel, úgysem érek el én ezzel semmit, nincs ennek semmi értelme, nem folytatom. Aztán egyszer csak muszáj mégis valamit leírni, és akkor az ember azon kapja magát, mint a cigis, hogy nem sikerült leszokni, ez egy szenvedélybetegség, folytatni kell. Akkor is, ha nagyjából biztosra vehetjük azt, hogy nekem nem lesz a szó hagyományos értelmében irodalmi karrierem, mert 1985-ben egy naiv vidéki diák idealista volt.